Csak csináld!

“Tudom, ki vagyok, hiteles példa a gyerekeimnek!”

Tetszik, amit és ahogyan ír. Beleshetünk egy nagycsalád mindennapjaiba. Beszámol a nehézségekről is, de szinte mindig mosolyra húzódik a szám a sorait olvasva. Az öt gyermek, az irányítás, a szervezés mellett sok minden másra is jut ideje. Számomra Ő megerősíti a mondást, miszerint arra van időnk, amire szeretnénk, hogy legyen. Szeretem a pozitív életszemléletét, a humorát, fontosnak találom az ilyen hozzáállást, amivel ő rendelkezik.

Jó pár kérdés felmerült mostanában bennem vele kapcsolatban és azt gondoltam, Titeket is érdekelnek majd a válaszok.

Riederné Fonyó Barbarával, a Mom With Five bloggerével beszélgettem. 

 

Fotó: Máté Dorottya/Máté Dorka Fotó

 

“Nő vagyok. Feleség vagyok. Édesanya vagyok. Blogger vagyok. Így ebben a sorrendben.” – ezt írod a blogodon. Arra lennék kíváncsi, mikor sikerült ezt így letisztáznod, helyretenned magadban? Gondolom, az első gyermek után még összekuszálódott a sorrend. Talán még most is néha? Mennyire tudod különválasztani a szerepeket? Kell-e és lehet-e egyáltalán?

Ezek a mondatok a blogom bemutatkozásában szerepelnek, amelyet nemrég frissítettem. Korábban egy teljesen más jellegű szöveg volt itt olvasható, olyan iskolás jellegű önéletrajz. Valószínűleg ez a sorrend mindig is bennem volt, de soha nem gondoltam rá tudatosan egészen mostanáig. Most láttam elérkezettnek az időt, hogy rendbe rakjam az önképem részleteit, meghatározzam magamat, mert így tudok hiteles példa lenni a gyerekeimnek. Egyiket sem tagadnám meg és soha nem mondom, hogy nincs kuszaság bennem, vagy hogy tökéletes egyensúly van az egyes részek között, de legalább tudom, ki vagyok, vagy még inkább: kinek kéne lennem és ha már van cél, akkor lesz út is.


Egyensúlyozni nehéz, sokszor inkább mérlegelünk. Hallottál már a The Four Burner Theory, azaz a „négy gázrózsa elmélet”-ről? Egyetértesz azzal, hogy egy-egy területnél takarékra kell vennünk a lángot, hogy a többinél vagy egy bizonyosnál minél nagyobb hőfokon tudjon égni? Ha mindenre szeretnénk időt szakítani, kompromisszumokat kell kötnünk, prioritást kell felállítanunk?

Bár nem hallottam erről az elméletről, de én is pontosan így gondolom. Nagyon sokszor halljuk, hogy egyensúlyt kell teremteni pl. az anyaság és a karrier között. Szerintem ilyen nincs. Törekedni persze lehet, aztán meg önmarcangolni, hogy miért nem sikerül. Én nem hiszek az ilyesfajta egyensúlyban: ahogy egy párkapcsolat is dinamikusan változik, hol az egyik fél kerül előtérbe, hol a másik, de pontosan így egészítik ki egymást kerek egésszé, úgy van ez az élet más területein is. Én soha nem egyensúlyra törekszem, hanem arra, hogy ami prioritást élvez az életemben, arra kellő hangsúlyt tudjak fektetni, de közben a többi részt se hanyagoljam el, mindig fel tudjam venni a fonalat, ha megváltoznak a körülmények és az életem egy másik szakasza kerül fókuszba, mondjuk az, amely addig “takaréklángon” működött.


Az az álláspontod, hogy kell a napi rutin és fontos a szervezés. Elveszne az idő, ha nincs előregondolkodás? Picit ellentmondásnak érzem, hogy úgy érzed, cselekedni csak akkor tudsz igazán hatékonyan, ha több dolgot teszel egyszerre, ugyanakkor szeretnéd megélni a pillanatokat. Hogyan szeretnéd elérni, hogy lehetőleg ne maradj ki semmiből? Mi segít, hogy még tudatosabb legyél?

Öt gyerek mellett nagyon fontos a szervezés, a napi rutin megléte, de ez csak egy keret. Biztosan te is ismered a pillangóhatást, na, mi az élő példája vagyunk ennek: egyetlen apró változás hatalmas hullámokat verhet “életünk tengerén”. Ha van egy biztos keret, akkor tudok hova nyúlni, nem azt érzem, hogy ledönt a káosz, inkább azt, hogy egy-két megoldandó feladattal több lett.

Őszintén bevallom, nem tudom megoldani, hogy ne maradjak le semmiről, ennyi gyerek mellett ez képtelenség. Rangsorolni próbálok, ez hol jobban sikerül, hol meg nem. Kevésbé tartom fontosnak a protokolláris eseményeket (óvodai, iskolai anyák napja, szavalóverseny stb.), inkább azokra a pillanatokra próbálok koncentrálni, amelyek nincsenek agyonszervezve, megrendezve, csak úgy vannak, jönnek, ezeken szeretnék jelen lenni. Hogy miért? Mert ezekben a pillanatokban az a jó, hogy eleve ott vagyok, részese vagyok, nincs bennük semmi görcsösség, megfelelni akarás (ott kell lenni, mert…) és mégis olyan igaziak.

 


Nem motivációs blog a tiéd, ugyanakkor mindig felemelő olvasni a hozzáállásod miatt. A mindennapokról írsz, de nem úgy, ahogy sokan, hiszen a nehéz, az árnyoldalt is bemutatod. Mindezt humorosan, öniróniával, így megmosolyogtat, felvidít, kizökkent minket. Mi a blogbejegyzéseid elsődleges célja, neked segít lezárni egy-egy témát és felvenni a kesztyűt a másnapi feladatokkal újra és újra, vagy erőt adni másoknak, hogy tudják, hasonló cipőben járnak, nincsenek egyedül?
Mit gondolsz, milyen példát mutatsz másoknak, mi lehet az a három szó, amit először megfogalmaznak veled kapcsolatban? Milyen kép alakul(t) ki szerinted rólad a gyermekeid fejében?

A blog majd két évvel ezelőtt még egy másik felületen, azzal a céllal indult, hogy egy lakásfelújítás során meg tudjam őrizni az ép elmémet. De komolyan! Öt gyerekkel levezényelni egy teljes emelet megújulását, maga volt az őskáosz. Reggelente nem tudtam, este hol fogjuk álomra hajtani a fejünket, hol fürdenek a gyerekek, milyen ruhát vesznek fel másnap és egyáltalán… Másfél hónapon át tartott az őrület és nekem kellett valami, egy menedék, ahonnan erőt meríthettem, hogy holnap is fel fog kelni a nap és igenis egyszer lakás lesz a romhalmazból. A kezdeti, lakásfelújításról szóló írások rádöbbentettek, hogy nekem az írás ad igazán erőt a hétköznapokhoz, mutat utat a nagycsaládos rengetegben, a fekete-fehér szöveg feketén-fehéren veri vissza az elhibázott döntéseket és segít a hibák kijavításában. Ha úgy nézzük, öncélú volt kezdetben a blog, önmagam fejlesztésére szolgált, hogy jobb ember legyek a családom érdekében. Ez persze az elmúlt majd két év alatt szépen, lassan megváltozott, mert egy valóságos közösség szerveződött köré.

Azonban egy valami nem változott:
nem szeretnék követendő példa lenni, ez soha nem volt és nem is lesz célom. Írásaimmal, csetlő-botló életemmel és “elég jó” anyaságommal inkább ellensúlyt szeretnék képezni a média által a tökéletes nő-feleség-édesanya háromszögével sokkolt társaim számára.

Milyen három szóval jellemeznének engem az emberek? Hiteles, őszinte, humoros…, vagyis szeretném ezt hinni, ahogy szeretném azt is hinni, hogy a gyerekeim hasonlókat gondolnak rólam, de leginkább azt, hogy ők a legfontosabbak, csináljak bármit, bárhogy.

A blogot ITT, a Facebook oldalt pedig ITT éred el

 

Néha úgy érzem egy-egy kommentedből, hogy az önbizalmadat még lehetne erősíteni. A napokban lecserélted a rólad készült fotót és átírtad a bemutatkozásodat az oldaladon, aztán kérted és vártad az olvasók reakcióját. Ahogy korábban a logóváltáskor is. Szimplán véleményt vagy megerősítést vársz ilyenkor? Az olvasói találkozó szervezését bátor lépésnek ítéled meg? Most lesz először, hogyan jött az ötlet, mi az elképzelés?

Az önbizalmam néha valóban nem elég erős, ennek régre visszanyúló okai vannak. Én is kilógtam a sorból annak idején az iskolából, csak akkor ennek az okait még nem vizsgálták. Most már tisztában vagyok velük, de magam mögött hagyni azokat a máig ható mérgező mondatokat nem könnyű.
Nem elsősorban megerősítésre vágyom, pusztán kíváncsi ember vagyok, kíváncsi vagyok mások véleményére még akkor is, ha az tökéletesen ellentétes az enyémmel. A kérdéseim mögött nem feltétlenül az önbizalomhiány áll, hanem ez a kíváncsiság.

Az olvasótalálkozó szervezése egy határozottan bátor lépés, túl van mindenen, amit a komfortzónámról képzelek. Nem vagyok magamutogató ember, szerepelni sem szeretek, bár a közeli barátaim szerint beszélni legalább olyan jól tudok, mint írni, én ebben nem vagyok ilyen biztos. Az ötletet az olvasók adták: számtalanszor, több helyen jelezték már, hogy milyen klassz lenne élőben is találkozni. Én meg engedtem a “nyomásnak”… Elvárásaim nincsenek, nem hirdetési lehetőséget látok benne, inkább egy lehetőséget arra, hogy megmutassuk: ahány ember, annyi édesanya és mindegyik páratlan a maga nemében.

Bekerült a blogod egy angol nyelvű kiadványba, amely 21. századi édesanyákat mutat be, akik vállalják magukat és akik valamilyen szempontból kilógnak a sorból, ezzel kipipáltad a 2017-es terveid egyikét. Gratulálok! Milyen érzések fogalmazódtak meg benned, amikor elküldted a jelentkezést? Megjutalmazod magad a cél megvalósításáért? Szerintem megérdemled!

Magam is meglepődtem, hogy milyen könnyen küldtem el a jelentkezésemet erre a felhívásra. Talán azért, mert úgy éreztem: nincs vesztenivalóm. Aztán amikor beválogattak, akkor kicsit remegni kezdett a gyomrom: mivel érdemeltem ki, tényleg érdekes lehetek mások számára? Miután beindult a gépezet, nem volt visszaút, a szerkesztők a folyamat egésze alatt nagyon kedvesek voltak és nekik köszönhetően a végén még én is elhittem: igen, nekem is van ott helyem.
Jutalom? Maga a megjelenés. Beérem ennyivel.


Azt írtad egyszer, hogy a legvadabb álmod, hogy megélj az írásból. Vannak megkereséseid, köztük három állandó fizetős megbízásod, szóval azt gondolom, elég jól haladsz efelé. Mit teszel Te a cél érdekében? Mi az elképzelésed a közeljövőre nézve, mondjuk, ha egy év múlva kérdeznélek, egy dolgot említenél, vagy több együttműködést sorolnál?

A fizetős munkáim csak részben kapcsolódnak a bloghoz. Nem a saját blogomon megjelent tartalomért kapok pénzt, hanem más felületekre írt cikkekért. Ez leginkább a magyar nyelvű tartalomra igaz, mert az angol nyelvű oldalamon vannak szponzorált tartalmak, ahol a megbízó azért fizet(ett), hogy nálam jelenhessen meg a cikke.

Nagyon sok pályázaton indulok – eddig kevés eredménnyel -, készül a saját prezim, lelkesen küldözgetem a blogról készült bemutatkozásomat (profi statisztikai adatokkal) különböző cégeknek, szintén kevés sikerrel. De nem adom fel.

Vannak állandó támogatóim, pl. egy könyvkiadó, amely időről-időre könyvekkel lát el a legújabb kiadányaiból, vagy például hasonló módon támogatja legújabb projektünket is Nagyfiúval, a #kamaszkonyvkihivas-t.

Mi lesz egy év múlva? Őszintén? Nem tudom. Talán valóra válik az álmom és (vezető) szerkesztő lehetek egy családi magazinnál úgy, hogy közben a blog is tovább fejlődik.


Az írás a szenvedélyed, ha nem úgy alakul valami, ahogy szeretted volna, akkor kiírod magadból és máris jobban vagy. Második helyen a futás áll? Így vezeted le a stresszt, így töltődsz? Teljesen ki tudsz kapcsolni? Hogyan találtál rá erre a hobbira? Mi a tanácsod, hogyan választhatjuk ki a megfelelő hobbit saját magunknak?

A futás egy éve lett része az életemnek. Nem volt igazán tudatos döntés, az élet hozta úgy, hogy a korábbi mozgásformát nem tudtam folytatni, nem fért bele a napjaimba. A futás rugalmasan szervezhető, könnyebben alkalmazkodik a nagycsaládos létemhez, másrészt egyszerre szól egészségről és kikapcsolódásról.

Megszeretnem még nem sikerült teljes szívemmel, ez a következő év célkitűzése. Mondhatnád azt, hogy akkor ez egy kényszer. De mégsem az, mert amit ad, azt nagyon szeretem: a szabadságot, a gondtalanságot, az utána érzett örömet, hogy igen, megcsináltam, sőt, többet is, mint elterveztem. Számomra ilyen egy igazi hobbi.

Hogyan válasszunk hobbit? Figyeljük magunkat, az igényeinket, az életkörülményeinket. Talán ez a legegyszerűbb út, így olyan dolgokra is ráakadhatunk, amelyek korábban elkerültek volna minket vagy amelyeket mi magunk utasítottunk volna el.



További rövid kérdések-rövid válaszok: ( kattints a képre, majd a jobb sarokra és nagyobb lesz! ) 

 

 

Köszönöm Barbarának az interjút és az őszinteségét! 

 

 

További szép napot, kedves Olvasó! 

 

Ági 

 

Véleményed bátran oszd meg velem, örülök, ha írsz nekem! :)

Kövess Facebook-on és Instagram-on is! ;)

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!